Lucskos-vizes a szürke járda,
tágranyílt szemmel néznek rám a házak:
úgy figyelik meg a lépésemet,
mely botorkálva, támolygón siet
és döngve kong az álmos út során.
Eső után van. Csatornák csobognak,
ködös jegenyék görnyedt sudarán
gyászmadarak zord serege zsibong.
Oly furcsán ásítanak rám a kapuk,
s oly idegenül, mint az éjji gond.
Hej, ha tudnák most itt ezek a házak,
esővert, szürke, dülledő falak,
hogy ki jár köztük verten, fütyörészve,
tán sikátorrá szaladnának össze,
hogy az arcomba csodálkozzanak.
Ha ismernék a lelkem ütemét,
mely dalosan a földet csalja táncra
és vijjongón a felhők fele törtet
és ha tudnák: én hogyan szeretem
és palotáknak diszítem fel őket!
Zsalu-szemüket lassan mélyre hunyva
oly hatalmassá álmodnának engem,
amilyenné egy koldus mese-herceg
csak torz, keleti álmokban lehet...