Lábunk ijedten, félve lép:
elénkbe szórva száz darabban,
szétzúzott csésze, tört cserép.
Sóhajra görbül néma szánk:
mennyi elvérzett, múlt öröm,
Úristen, mennyi jaj-szilánk!
Szerették, vették, amíg telve
ajkukon csurgott üdítőn
mézédességű, drága nedve;
Mikor tovább hiába várták,
mert minden, minden kiapadt –
egyszerűen a földhöz vágták.