Selyem-festések

Lejöttem a dombról, mert a fatörzsön, amelyen ültem, hangyafészek volt és a közeli méhes lakói fülem körül dongtak. Lejöttem ide és leültem a patak partjára s lábamat, mint egy kis gondtalan, thüringiai pász­torfiú, lógattam a vízbe. Most itt ülök. A patak folyása csendes és én gondolkodhatom életem folyásáról. A világ dolgai olyanok, mint a gondolataink, vágyaink és a mi lelkünk a természetet utánoz­­za. A patak felé hajló karcsú fűzfa hasonlít betegágyamat virrasztó édesanyámhoz; a víz énhozzám rohan és úszik rajta virág is, lerágott körtecsutka is.

Itt, az öblösödésben egy kis buta liba evickél, a hegyek mögül fellegek füstölnek és a falánk szunyogok nagyokat csípnek rajtam. Lekaszált margarétákat dobok a vízbe, lassan, egyenként. Emlékek ütődnek a szívemhez, lassan, egyenként. Például emlékszem arra a kis szőke német festőlányra, akivel a minap találkoztam és aki a kedvemért magyarul kérdezte:

– Maga mikor fog muszáj lenni elutazni? Olyan kedves, naív, síró-nevető kék szeme volt. A szavakat úgy szürcsölte, mint a málna­szörpöt. Az életről beszélgettünk és ő azt mondta: – Tudja, mi nagyon szegények vagyunk a világon, aber unsere Seele... Megszorítottam a kezét és hazáig kisértem.

Itt olyan megnyugtatóan szép minden. A táj. Szeretnék érteni valamit a festészethez. Tegnap a Zazar partján mentem és egy hírneves ismerősömmel találkoztam, aki festett. Néhány kihízott malac is arra lábatlankodott: röfögtek a képre. – Műértők – kacagtam. – Hagyja el, barátom, – mondta az ő szokott oktató hangján – sok ember többet malackodik és kevesebbet ért a művészetekhez, mint ezek.

Megint kacagtam: őneki igaza volt. Most végigcikázik előttem összes versem, amit életemben írtam. Félek az utcán járni: hátha valamelyik embernek eszébe jutna, hogy leüssön, mint sokszoros gonosztevőt. Mennyit is küzdöttem a formával, Istenem! Verspatakjaim hol csobogva csergettek, tisztán és játékoson, hol méltóságosan hömpölyögtek, mint a Szamos hullámai, hol posványosan züllöt­tek szét és én nem tudom: hol állok meg velük. Érdekes: most selyemre festek – selyempuha a ceruzám hegye, – és még mennyivel érdeke­sebb volna, ha húsz-harminc kép után jönne egy szél és belelibbentené az egészet a vízbe...

Vinné, vinné az ár... Valaki kifogná... ... Ejnye, öt percen belül már másodszor jut eszembe az a kis szőke, német lány! Megzavarnak gondolataimban. Bogárszemű parasztlány jön a patak tulsó oldalára, hogy bemerítse csuprát. A víz fekete és haragos a bennefürdő fellegektől, de mégis finoman és kacagóan veri vissza a naptólsütött, gömbölyű arcot.

Odanézek, nevetek és kezemmel üdvözletet intek át. Idenéz, szamárfület csinál és elszalad. Ó, Tagore, Tagore, India nagy költője, láttál-e te valaha ilyet? A patak még idegesebben borzolódik és egyre dagad. A hegyek között esik már.

A fák komolyan összebólongnak a széltől és ütemesen potyog egy-két túlérett szilva. Odafent kugliznak: mindig nagyobb robajjal döngenek végig a golyók az ég boltozatán és valami megnevezhetetlen, túlfeszített szag van a levegőben, mely izgat, fenyeget és tompán sajogtat fejünkbe. Rohanni kell. Nagy cseppekben esni kezd. Recsegve, bömbölve iszonyú villám suhint a levegőbe: valahol lecsapott...

– Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...