Vágytam, – megkötöztek,
szöktem, – rámtaláltak,
nincsen a rabnak mire vágynia
és nagy magányom hideg éjjelében
csöndesen sírok: a császár fia.
Régi csatázások,
karcos rivallgások
szűrődnek szépen a szívem felé.
egy-egy kardbojtot rejtve, széttekintek,
hogy megcsókolni vajjon lehet-é?
Ezerszer álmodott
gyermekkori képek:
aranygombok egy zsinóros ruhán,
zászlók, kardpengés, harsonázó ezred,
Napóleon, a császár, az Apám!...
Nem maradt nekem más,
mint e kopott rímek,
álmokba múlni, eloszlani lassan,
sápasztó nemtők szelíd kézfogása,
s hogy mindörökké Waterloot sirassam.
Komor embereknek,
fehér leányoknak
bús rabságomban, ím, azt üzenem:
A könnyebülés isteni, szent napján
gyűljetek mellém, legyetek velem!
Lobogjon a zászló,
zokogva jajongjon
a csatakürt – a túlvilágig át –
– Hintsétek be majd szépen ibolyával,
s úgy temessétek a császár fiát!