Volt egyszer hol nem volt egy ifjú ember
és annak volt egy fája –
Kis patak partján szomorú fűzfája.
Halk téli estén zúgott a patak,
s az ifjú ember kiment a patakhoz;
Nem vette észre: fagyszellemek járnak – –
Nagyon szerette azt a fát,
hát nekidőlt a fának.
És odafagyott sápadt homloka.
Lehúzni, tépni hiába próbálta.
A fűzfa sírt:
Miért jöttél énhozzám?
Én nem vagyok oka.
Én éppen arra mentem,
hogy rám szólt a szegény ifjú ember:
Én a te árva szellemed vagyok,
egyetlen álmod;
Ne hagyjad hát, hogy elpusztuljak!
Szabadítsál ki, hálás leszek érte.
A segítséget sokáig nem kérte,
mert odamentem hozzá,
reáborultam,
és hulltak, hulltak forró könnyeim.
Melegen folyták körül fagyott arcát,
lassan engedni kezdett, –
kiszabadult és azt mondotta: élek!
Isten segítsen,
hogy téged többé el ne hagyjalak.
És bennem nagyot sikoltott a lélek
és rőt medrében felsírt a patak.
Azóta él az álmom és mesém,
hogy volt egyszer egy sápadt arcú ifjú!
és annak volt egy fája –
Kis patak partján szomorú fűzfája.