Sétáltam tegnap, estefelé, némán,
s hallottam, hogy valami nyöszörög:
A hosszú uccán előttem, utánam
csöndesen sírtak, sírtak a rögök.
És panaszkodtak: nem dalolsz mirólunk
soha-soha és oly nagy a hideg,
meleg dal kéne, észre se veszel:
szürkék vagyunk és nagyon kicsinyek! –
És lassan kezdtem észrevenni őket,
hogy néha-néha megbotlik a láb –
A tiszta égen csillagok szikráztak;
én bandukoltam csöndesen tovább.
Az est mélyében árnyak lopózkodtak,
– ablak bezárva, mindig, mindahány –
S most mégis, mégis nyitott zsalugáter
és kihajolt egy sápadt arcú lány.
Csengő dallamát ég felé dalolta:
Evoé, csillag, a fényed örök! –
És megálltam és rádültem a falra
és együtt sírtunk: én és a rögök...