Robinson áll a tenger partján.
Háta mögött a zord sziget,
zúgó erdő, kúszó liánok –
és nézi, nézi a vizet.
Szemén rezeg a Magány könnye,
de arca sötét és konok:
hiszen csak tegnap rémítették
a fölfedezett lábnyomok.
Önnön lelkének papagája,
lenyűgözött bús szelleme
“Szegény Robinson”-t rikácsol rá,
s minden iszonyattal tele.
Rémekkel ijesztik az éjek,
a sziget lábujjhegyre áll,
feléje hajlik, fojtogatja:
Ezerszer jobb tán a halál!
És áll, csak áll a tenger partján,
háta mögött a zord sziget,
kúszó liánok, sötét erdő, –
és kémleli a nagy vizet.
A kék habok közt felmorajlik
valami zsongó, halk remény,
s a Magány foglya térdre hull
a tenger sivár fövenyén.
A láthatatlan messzeségben,
melyet már annyi álma rótt,
megérez és körülcirógat
egy eljövendő kis hajót.