Mikor születik, parányi gyerek,
s olyan iszonyú hatalmasra nő,
hogy homályos ablakomon
kinézni sem merek.
Ősz-esti uccán szétterül a Köd;
Álmosan, furcsán, fenyegetve néz
hogy jaj annak, ki megzavarja álmát –
– Mindent, mindent, beföd.
Oly különösen érzem most magam
egyedül a nagy titkos hatalommal:
még jó, hogy elrejt szobám négy fala,
s így ülök hangtalan.
Végigborzongó, hideg félelemmel
gondolom el: ha bejönne szobámba
és véghetetlen, sűrű párájában
vöröslenék a lámpa...
És ijesztően megállna előttem:
– A napsugárban engem szidalmaztál,
te meglapuló, úrhatnám kis féreg, –
Ugye, most félsz a ködben?
...Zölden szikrázó, tágranyílt, kerek
szememet lassan behunyom;
s homályba-fakult ablakomon át
kinézni sem merek.