Gőgösen szóltam: “Világé vagyok.
Úgy jövök hozzád, korhadt, öreg emlék,
mint hódító: mielőtt tovamennék,
egy levelet magammal ragadok.”
Sírt a fa, mintha századok felelnék
szavukat hozzánk s ősi haragok,
s dús ágak, miket a Sors meghagyott,
megvetésüket homlokomra verték.
Akkor csöndesen súgtam, törve, fájva:
“Bujdosó vagyok, borult ég felettem, –
űzött gyászmagyar hozzád menekedtem.”
Esős, könnyező köd úszott a tájra
és zúgva-búgva, védő szeretetben
reám borult a vén Rákóczi-fája.