Jövök a semmiből, megyek a Végtelenbe.
Utam véget nem érő, hosszú fénysugár,
E hely pedig, e pihenő a roppant vonalon
Csak egy parányi pont,
Ahol mindenki átmegy, aki jutalomra vár.
És szertenézek csodáló szemekkel:
A boltozaton lámpás, melynek neve nap,
Amely lenyugszik este s felkel újra reggel,
S a fénye szerteszórva
Tündöklő fényű szivárvány-hidat
Feszít az égi boltra.
Süppedő pázsit kínál fekhelyet,
(Felette száz madár bűvös dala nevet, –)
Ételt, italt kínál a fáknak mosolygó gyümölcse
Felzúg a tenger méla morajlása,
Hogy örömét, reményét, bánatát kiöntse.
Amint szétnézek csodáló szemekkel,
Emberi szívem csordultig tele:
Nincs ennél szebb táj sehol – így kiáltok, –
Lemondanék utamról is a végtelen fele,
Hogy ez a hely, e pont enyém lehessen,
Hogy – mely szédületes útjában éthert taposott, –
Szilárd talajon pihenjen e láb!
S mikor már lelkem erőssége dől,
Akkor süvölt egy hang a végtelenen át;
Egy hang, amelyre édes borzalom fog el,
Mely ellenmondást nem tűr senkitől:
Indulj tovább!...