Nyugodt, fehér kórházi ágyon
feledem a régi lényem:
Beburkolózom szomorún
alázatosan és szegényen.
Lázálmok hosszú éjszakáján
kérem az Istent: rám ne ejtse
az emlékezés szörnyű terhét
és ne mozdítsa szívemet se.
Jajszavaimat nem hallottad,
Uram, ki csókkal sohse késel –
ajándékozzál most meg engem
néhány balzsamos feledéssel.
Életnyüzsgések vad vására
múljék el tőlem, nem kívánom:
legyek liliom-áldozat
a habszínfehér betegágyon.
Így lett volna jó talán mindég,
csak nem tudtam ezt soha régen...
Áldott e nap, mert találkoztak:
nyugalmam és szegénységem.