A folyó partján, melyet ismerek,
mint múltam halkan dongó vízimalmát,
szokatlan látvány: két kicsi gyerek.
Égszínkék szemük összemosolyog
s mennyországosan, báránykásan villan
benne valami igen nagy dolog.
Hófehér testük habosszirmú csókra
boldogan terül el a parti fűben:
Papírhajókat tesznek a habokra.
(Emlékező kiváncsiságban égek:
hisz csináltam ezt én is valaha
s olvastam én is Andersen-meséket.)
A folyó csörgőn, fodrozódva vágtat.
Beleteszik a kis papírhajókat,
s a kis hajókba ólomfigurákat.
Az elsőbe egy matrózlányka ül,
de visszanéz, mert íme, a másikban
kéményseprő ül búsan, egyedül.
Szivárog a víz, benne állnak térdig –
Fut a két csacsi kis papírhajó,
de egymást utól sose, sose érik.
Rátapad szeme a két kisgyereknek,
míg eltűnik egy messzi fordulónál,
s akkor riadtan összepityeregnek.
És gondolatban én is vetem-hányom,
hogy minek kell még könnyezni is néha
egy kéményseprőn, meg egy kicsi lányon.