Vállamon volt a legtisztább palást: Királynőm, tőled kaptam meghívást. Mentem. Azt hittem, félálomban alszom és rajongástól hajnallott az arcom.
Ruhám fehér volt, messze ragyogó, mint a szűztiszta januári hó, a mező pelyhes szirmot szórt elém, cipőm is hab volt, könnyű hattyúprém –
ibolyás szemem nyílt volt tágra-végre... ...S viharszekerek gördültek az égre. Jégterhes ponyvák lobogtak-lebegtek, hírnökei morajló fergetegnek,
rikoltó szélben sírt a meghajolt ág, s az ég ívét villámok hasították. Messziről láttam, mintha fénylene gyémántkastélyod márvány lépcseje.
Messziről láttam: elébem lobog Királynőm, a Te tiszta homlokod. Hiába láttam, ijedelmes lázban: viharban hulltam, tépődtem, megáztam,
szennyes víztócsák csúf csókja nyomán szertemállott a hattyúprém topán, ruhám patakzott, sáros lett a térdem, szent kastélyodat mielőtt elértem.
Most bánatom a fellegekbe nőtt és itt ülök a palotád előtt. Könnyem folyik, akarva-nem-akarva, ülök némán és rongyokba takarva.
Kezem ajtódon sohasem kopogtat: nem érzem magam többé meghívottnak, mert herceg voltam, most koldus poéta. – S csak egy vibráló remény kérdi néha:
...Ha nyílnának a kristályablakok és meglátnád, hogy némán zokogok, megéreznéd, hogy gyermek vagyok, gyermek, és szeretetért, csókokért didergek, –
hogy nyirkos estben hideg és homály lőn: Jaj, behívnál-e akkor, én Királynőm? E képtelen-szép-álom ad erőt, s hét napja ülök palotád előtt.
Cookies on Poetry Cove