Bátyám, annyiszor voltam künt a réten,
szedtem piros, kék mezei virágot
és néztem a szomszéd kis barikáját,
amint ropogós, zsenge füvet rágott.
Bátyám, annyiszor néztem az eget,
hogy milyen selymes, puhaszínű, kék,
és fürge-inú, gyors lábam elől
menekültek a gyíkok, lepikék.
Most ülj le mellém, mondj csendes mesét,
miért lett olyan kihalt a világ?
Hová lettek a báránykák s virágok,
s miért lett kopasz, csupasz minden ág?
...Bátyám, régen az anyuka is más volt,
üdén, dalosan, kacagósan nézett, – –
most miért mindig olyan szomorú?
Talán megfogta valami igézet?
Ugy-e, hogy mostan nagyon rossz világ van,
reánk borult nagy fekete lepel –
valami szürke, őszi szomorúság...
Bátyám, bátyám, hát te is könnyezel?