Bús, üres, holt berek:
Égrevacogó, ködköpenyű fák,
Futkosó, szürke emberek
valami álmos, őszi átok, –
ilyen a világ – –
s én megbocsátok.
Én mondom: megbocsátok.
Nem haragszom, hogy olyan szürkék vagytok,
s szívetek merev jégburkáról
a mosoly visszapattan,
hogy nem tudtok még megihletni sem,
s miattatok még egyszer sem kacagtam...
Én ezt is megbocsátom.
Bús, üres, holt berek!
Égredidergő, ködköpenyű fák!
Szomorú, fázós emberek!...
Csak kattog a vonat.
(Sajnálkozással sajdul a szívem,
s feléjük terítem
forró lelkemből felgőzölgő,
jóleső, meleg, párás dalomat.)