Ilyenkor sokkal mélyebb lesz az ég,
de hűvös néma, megdidergető,
kabátunkat lebegteti a szél,
s olyan a világ, mint a temető.
Az uccán fázón, reszketőn sietnek
nyarat-sirató furcsa emberek,
mintha mindegyik elvesztette volna,
amit a földön legjobban szeret.
S odafönt akkor a régi pompában
süt ki a csudás, büszke-fényű nap,
s ijedten tekint ragyogó arcába
száz szégyenkező, bús őszi kalap.
De csalárd a fény: tüzesített nyíllal
nem talál senkit, senkit homlokon
csak levilágít, hogy jobban meglássuk:
mennyi lesápadt, holt levél rokon!
Olyan szomorú, keserű ellentét,
hogy szánk szögéből imádság suhan!
Őszi napfénynél nincsen nagyobb átok,
Őszi napfénytől szabadíts, Uram!