Gondolok az elmúlt nyárra, Istenem, be más világ van, Mint amikor utoljára Erre jártam.
Amikor dalos madárkák Vidám raja szállt felettem S én a tisztás vadvirágát Szedegettem.
Most itt minden bús, szomorú, Hull a fáknak őszi lombja Egyhangú köd szürke ború Takarója.
A szívem is csupa bánat. Ide jövök, hogy ne lássák S itt siratom meg a nyárnak Elmúlását.
Bánatos az őszi erdő, Lehullott a lombja, Csupasz ágak Sorban állnak,
Mintha egy bús Nagy temető volna. Víg madárdal átváltozott Néma, csendes búra, –
Fáj a szívem, Mert nem hiszem Nem tudom, hogy Lesz-e tavasz újra.
Vén bútorok, szék, szekrény, asztal Csodálkozással néznek össze: “Hány napja már, hogy kis kezével A port le rólunk nem törölte?”
Kérdezve, halkan sugdosódik A kert sok szomjazó virága: “Üdítő vizzel meglocsolni Miért nem jön ki mostanába’?”
Elmúlt a dél, a délután is Borongó szárnyán itt az este: Gyerekszobában bábu, mackó Hiába vár, hogy megetesse.
...A padlásnak sötét zugában Ládába dobják sorban őket, Szobákban durva idegen kéz A bútorokról port törölget.
Beáll az ősz, hogy a virágot Élettől, nyártól elszakítsa... Minden csak bánat, bú, mióta Meghalt a drága kis Mariska.
Hideg, nyirkos temetőben, Egy kis sírhalomra Lehullatja szirmait egy Őszirózsa,
Fehér őszirózsa. Fáj a szívem, majd megszakad Csendesen zokogja: – Aludj kis lány, aludj te is,
Őszirózsa. Fehér őszirózsa. Őszi levélke Őszi szél hajtja,
Nyitva az ablak, Berepül rajta, Sápadt kezemre Leül pihenni...
Pihenj levélke, Nem zavar senki! Amíg ringatlak, Amíg becézlek,
Aludj és álmodj Tündérmeséket; Aztán menj tovább Csendesen, halkan...
Hogy itt tartsalak, Nincsen hatalmam. Te előtted már Lehull a fátyol
Arról a titkos Rejtett világról, Ahonnan senki Vissza nem tért még,
S viszontlátsz sok-sok Levéltestvérkét. Lesznek közöttük Kikért remegtem,
Kik után vágytam, Kiket szerettem, S kiket a zord ősz Elragadt mégis...
Súgd meg nekik, hogy Megyek már én is...
Cookies on Poetry Cove