Nem mesét mondok
csak elmondom, hogy ősszel,
mint búcsúztak a lombok.
Szálltak a levelek,
s valaki halkan utánok köhécselt,
valaki, akit szeretek.
Olyan volt az a köhögés,
mint egy sóhajtás
mint egy óhajtás
mint egy üzenet messzire.
És elment a híre
mert bólongtak a fák
s szomorúan zizegtek vissza
a levelek,
a csendes, kicsi, szent tragédiák.
Gonosz, gonosz,
mikor a szelek játékukat játsszák! –
kicsavarták egy ház előtt
a kis akácfát.
Pedig valaki szerette nagyon –
csak az a jó, hogy nem láthatta úgy,
mert csupa-csupa jégvirág felelt
az ablakon.
Csak sejtette, hogy vége!
ráköhögött a végzet –
mikor mellette álltam
fájdalmasan a szemek közé nézett.
Aztán csendesen azt kérdezte:
milyen az idő? még havaz?
Aztán csendben azt kérdezte,
hogy lesz-e még tavasz?...
A tavasz olyan szépen muzsikált
a nagy erdő mögött,
s én valakivel mentem,
s valaki köhögött.
Nehezen köhögött
a friss tavaszba. Halál-igét mondott
sikongott, kongott –
s azután újra csend lett.
Valahol messzi sírban
a holtak egymásra nevettek,
nógatták halkan a Halált – –
– – Én sírtam...
S a tavasz olyan szépen muzsikált!