Eget kémlelek néma fellegrésen
és szunyoghadként körülzummolyog
ravasz talányom: célom, születésem.
Varázsigémet balgán kisugom
a hazugarcú, kémlő alkonyatnak –
Jaj, ha most ledől széna-trónusom.
A hűvös este furcsa, enyhe-kék
s felötlik a Császár Szent-Ilonája –
(Rémet idézni egy perc is elég.)
Hullott rózsák közt botorkáltam térdig
s hogy koszorúba fűztem annyi jajt,
bolondnak néznek s azt mondják: nem értik.
Kifordultak a nappali kaszák.
Most csak imásan, összefont tenyérrel
könyörgöm ki az éltem igazát.
Szél-korbácsával az éjszaka megver:
Ne kérdezzed és ne merd panaszolni,
hogy miért lettél lélekszemű ember!
Felrémlenek most, akiket kivágott
velem együtt zord zsákjából egy éjjel
és hajdan velem láttak napvilágot:
Vad égitestek, kozmikus csirák.
Csodáló szemű, szelíd kicsi borjú –
hegy tetején kis gyermekláncvirág,
a tenger tükrén ezer szürke hab.
A khaosz sok-sok tudattalan léte,
s tán néhány ember, aki boldogabb.
...A sötétség jó bársonyszőrű teste
feledtetően hozzám dörgölődik,
jelenést tár a könyörülő este.
Őstragédiám kongófalú boltja
szétpárázódik tudatom alá,
s meglátom, aki – tán lehettem volna:
Hajnalba-borzolt aranyködön át
örökszép Nápoly sötétkék egére
Vezuv füstöli ákombákomát,
pár csacska kérdést készül odaróni,
s a tenger partján – félmeztelenül
áll egy koldus, víg, boldog lazzaróni.