Most, mikor beköszönt e halk halódás
és a szálas eső sürűn lelógó
drótja zár köribéd finom kalitkát:
nincs többé levegős, kitárt szabadság.
Pillanatnyi csapongás nem vidámít
gyors tettekre s a könnyedén kilendült
villámmozdulatot ma – földre ejted.
Már nem pár rövid ugrás kedvesed kis
háza, már a hegyél sem oly közelben
ível, mint azelőtt. A nyűg, a lassú
terhes ólomidő lehullt, kiterpedt
s mint a rossz gumi, nyúlt ki mindenütt a
távolság. Jön a sál, köpeny s az únott
készülés. Kerekeskútad az udvar
végén gúnyosan és öreg mosollyal
gunnyaszt: messze vagy immár onnan is, jaj,
messze, mint az öröm napos vizétől,
messze, mint az igazság kútfejétől.
Esténkint gomolyos, városnyi felhők
tömbjén kell komoran s fázón keresztül
fulladnod, mielőtt a csillagok zord,
nyirkos tűzeihez fölér a lelked.