Ez első versem, mit Hozzád írok, ki pályatársa lettél zord utamnak, ki megfogod kezem, míg búg a gép s az állomások mind mögém rohannak.
Harminc kis állomást elhagytam immár és közeledik már a többi, jaj: minden nap új mérföldkő, új barázda, minden nap elhull egy-két szürke haj.
Bizony nem ünnep ez már. Utazás csöndes, komoly magánya. Hallgatunk, míg fogynak a fehér mérföldkövek. Hová megyünk, ó, hová hajtatunk?
Lassubb iram kell, tán közel a cél is. Ha a végállomásra gondolok, kezemben sír a toll, a zord acél is.
Dél, este, reggel sűrün váltakoznak, a föld marad, az ég nekünk mozog. Társam lettél: ha éhes vagy, etetlek, ha megszomjaztál, hát innod hozok.
Ketten vitatjuk meg az útitervet, titkos halkan, hogy meg ne hallja más, suttogva kérdjük s úgy is válaszoljuk: most hol vagyunk, ez milyen állomás?
Ó, szép ez így. Nyugodt, nemes, örök, akár a kék, zöld, boldog végtelenség, – Kacaj, sírás, – árny, fény, – élet, halál, örök társak, együtt egy két jelenség; –
“Nagyon szeretlek” – gondolom magamban és szólok: “Meg ne fázzál, végy kabátot.” “Nagyon szeretlek” – gondolod magadban s megkérdezed: nem álmos-é barátod?
Lassacskán ősz lesz. Ősz és éjszaka. Pereg a fák elfáradt levele. Mig dübörögve zakatol a mozdony, az éjszakába sóhajtom bele
a csillagok közé, a puszta űrbe, mely pályánk fölött ferdén feketül, hogy az üdvösség társammá szegődött. Halld meg, halál: nem vagyok egyedül.
Szőke fejed lágyan vállamra billen, mellemre hull egy fénylő hajfonat, kezem reszketve babrál. Hül a lég, hideg van már és rohan a vonat,
rohan, hidakon dübörög tova. Felnyitod kék szemed, mikor megáll? Miért alszol most, társam? Félve félek. Elfolyik minden. Minden tovaszáll.
Látlak, mikor az út már elfogyott. Áll a vonat. De nem szállott reád a vég borzalma. Nézel, mosolyogsz, felveszed a menyasszonyi ruhád,
karod karomba öltöd. Indulunk. Suhognak a harmattal belepett fák. Gyalog megyünk a sűrü, nagy sötétbe s eltűnünk, mint a régi, halk legendák.
Cookies on Poetry Cove