Öreg költők, ti őszök fiai,
holt idők sírján hervadt koszorúk,
színesek, szépek, szelíd-szomorúk!
Olyan a ti halkuló dalotok,
mint a lebágyadt, őszi napsugár –
Öreg költők, ti őszök fiai.
Mert nem a nap lesz ősszel hidegebb,
hanem a vén föld el-elbotorkázik –
Mert nem a ti szent dalaitok hűlnek,
hanem a lelkek futnak, menekülnek
messze-jövőbe szárnyas paripán, –
Nem dalotok lesz ősszel hidegebb.
Mi repülünk el szárnyas paripánkon:
ében-sörényén szalagos a vágy,
és lázadt vérünk pihenőt se hágy –
Míg láng dalokkal búcsút intünk,
ősz fejetekre rózsát hintünk,
s rohanunk, szállunk tüzes paripánkon.