Tavalyi leveleket röpít a szél.
Tavalyi vágyak
verődnek az ablakomhoz
s én nem akarok tudni róluk.
Minden porcikámat megtisztította
a fájdalom, tiszta vagyok,
mint a forrásvíz,
balzsamos, mint a fenyves.
Már csak Krisztust tudom szeretni, –
talán szerzetes leszek,
nem tudom, de annyi biztos,
hogy Ő az egyetlen érdemes.
Ez a pokol, ez a nyomorult,
kékrekorbácsolt test,
ez az égrevonító szegénység:
milyen jó! Milyen jó!