Fejed támasztod fáradt, gyönge kézzel –
Szobádban ülsz és az ablakon kinézel:
Csend van. Megy a nap éjji nyugovóra;
Kilencet üt az öreg toronyóra. –
A messzeségben gólyák szálldogálnak
És kelepelik: vége van a nyárnak.
Az ablak alatt – óh, ábrándok sorsa!
Fonnyadt fejével bólongat a rózsa – –
Te szomorúan, elmerengve nézed
S azt mondod; – élet... – – –