Lássátok, van egy lilaszínű őszöm, egy bolondul sajgó piros szívrubintom, zsebemben furcsán villogó húsz kavics: húsz év –
és egy örökszép, fáradt, síró szerelem. De én nem tudom: mit kezdjek velük. Úgy szeretném, ha nem kellene írnom, hanem megértenétek, úgy, anélkül is.
Úgy szeretném, ha mindnyájan ilyen szomorúak lennétek, mint én vagyok. Ősztől letarolt gyertyánfaligetben milliárd ember nézne a szemembe
s mindnyájunk arcán egyszerre indulna végig egy égő-forró feloldó patak. Akkor érezném, hogy van világ, van közös, áldott, édes szomorúság.
De így! Csak kiabálok, erőlködöm ...s úgy szeretném kavicsaimat és rubintkincsemet
észrevétlenül valakinek a zsebébe csúsztatni már, aztán befúrni a fejemet hullott levelek illatos párnájába és elaludni mélyen, nagyon fáradtan,
gyermekesen, angyalosan, szelíden, igazán. Lássátok, én tudom, hogy ez a versem megint nem sikerült, hogy parányi hangom Óperenciákon túlra
készült, de elnyelte a hab, elkapta a szél. Aztán meg itt ülök egyedül rőt lámpafény mellett,
fülem körül kábult legyek donganak és én hiába vagyok ilyen mélységesen szomorú: senkise sajnál. Lássátok, én ezt mind tudom.
S azt is tudom, hogy pár perc múlva darabokra töröm ezt a nyomorult tollat, amellyel írok és keserű, felbúgó sírással vágom darabjait
a lámpa-üveghez, mert jaj, hiába kiabálok. Ki hallja meg a hangomat? Csitt, hallga... hogy sírnak odakünt a kicsi árvák,
a kidobott, könnyes őszi szelek: Mi lesz belőlem? Mi lesz belőletek? Mi lesz a szerelmemből?
Cookies on Poetry Cove