Most zuhog az eső.
Akkor is zuhogott,
mikor ezt a nótát tanultam,
s a vízben úszó, kanyargó járdákon
akkor is így gyűrűztek
az eső-verte karikák,
mint most, amikor nyitott ablakomból
feléjük révedek.
Valami csendes, őszi érzés
nő a szívemben,
de egyre nő
és feszíti,
– mintha a hűvös délutáni köd
kazán-robbantó gőzre hevült volna.
Már két hete, hogy zuhog az eső,
már két hét, hogy ez nekem a jel:
van egy szomorú, régi-régi nótám
s már két hete, hogy nem daloltam el.
Most olyan a világ,
mint a szembeni eső-verte házon
meggubbaszkodó zászlórúd íve
és az ázottan lecsüngő szürke vászon,
de nem tudom: miért?
nótát csalogat.
Valami forró, könnyes érzés
nő a szívemben
és azt teszem,
amit két hete nem követtem el:
csendesen dudorászom.
(A szembe levő házon
szomorún, lomhán meglibben a vászon.)
A két szememben forróságot érzek:
könny:
hevült kazánnak
vízbe kristályult gőze...
s a szemem messze, nagyon messze néz...
Egy karikával több gyűrűz a járdán
egy versikével több sír a papíron:
ennyi az egész.