Felbúgnak a harangvirágok,
megkondulásuk jajos ének,
zúgnak, kongnak keservesen
mintha jégesőt kergetnének!
A nap már este hat órakor
szurok-fekete égbe-hajló
s fázva libegő fátylat hurkol
a hideg Hold: a görbe sarló.
A mocsarak közt ki-kigyúlnak
az éjszakai vándor-tüzek
és meghajolnak, sírnak, sírnak
a tóparti szomorúfüzek.
És kongnak a harangvirágok
csak kong, csak zúg a gyászos ének,
mintha halottat siratnának,
mintha jégesőt kergetnének.
Kelnek a felhők, gomolyognak,
nagyok, sötétek a tavon tul –
köztük recsegő mordulással
valami néha nagyot mordul.
Szikrázó villámok kígyóznak –
az éjszakához képkeretnek – –
Rettenetesen mély a gyász,
mikor egy népet eltemetnek!...