Különös vendég lép szobámba,
az ablak esti, halk lila –
jöttére leng a lámpa lángja...
Mindünknek meg kell halnia...
A kandallóban sírva pattog
két nyirkos, égő bükkhasáb –
a rőt zsarát csak gyűl alattok –
A vendég ajka: némaság.
Talán egy vándor, régi emlék,
nézem az arcát: ki lehet?
Ha megszólalna, mit felelnék?
Miért lehel rám hideget?
Mi ez? Életen túli álom?
Asztalra fekteti kezét.
Ki ez? Jelenti tán halálom?
Gyáván tekintek szerteszét.
Már-már sikoltás gyűl a számban,
de csak némán marasztalom.
S elmegy. Tömjénszag ül szobámban.
S nagy, égett folt az asztalon.