Sokszor, amikor hideg szél sivit,
s kietlen alkonyon egyedül járok,
halk, régi vágyam megfog egy kicsit:
Nem járni mindig egyedül és bambán,
hallgatni így a zörgő ágakat,
s állni zizegő, hullt levelek halmán;
nem várni folyton, hogy eljön a tél,
énekeimet nem zúgni el szerte,
hogy egy világnak vigye el a szél; –
– Valakivel úgy szép kettesbe menni,
kesztyűtlen kézzel fogni melegen
és elhinni, hogy nem fáj semmi, semmi;
összesimulni, ha nagy a hideg,
minden nótát a fülébe susogni,
egyedül neki, – másnak senkinek, –
nagy tág szemekkel csudálkozni rája
és örülni, hogy kérdez csendesen
és megcsiklandoz hófehér boája:
– Miért vagy olyan nagyon szomorú? –
És arcomat ruhájába temetve,
zokogni, mint egy buta kisfiú...