Néha kidőlnek a rongy kulisszák,
s néha a vörös Valóság-vámpírok
vérünket isszák.
Néha küzdünk s csak nyugalmat kívánunk,
de nincsen, nincsen, nincsen békesség
és nincsen álmunk.
Néha őrülten futunk, fejetvesztve,
s a mezőn sírva borulunk le a
határkeresztre.
A kétségbeesés szívünket vájja,
Felibünk ködként terül az életnek
tragédiája.
Mindenütt minden feketére festett –
és enyhülésül írunk egy ilyen
iszonyú verset.