Ne ismerjen meg soha senki
És ne lássa meg szememet
És ne fogja meg kezemet
És ne tudja, hogy milyen vagyok én!
Vegyen engemet köd körül,
Mely senkinek sem könyörül
S legyek én mindig nagyon messze!
Legyek én mindig nagyon messze
Egetostromló, kopár szirttetőn
És arcomat felleg fedezze
És úgy tekintsen rám a szemetek
Lángoló vággyal, – epedőn, – – –
S ha összekulcsolt kezemet
Égnek facsarják vámpír-gondok
Higgyétek azt, hogy áldást mondok!
Higgyétek azt,
Ha magasságom bűvös ködpalástját
Bíboros fénnyel szövi át a nap,
Higgyétek azt,
Hogy boldog vagyok s szelíd-lelkű
Mint május-reggel, oltárnál a pap.
Higgyétek azt, hogy jó vagyok
És higgyétek, hogy így imádkozom:
Örömem teljes, mi kell még egyéb?
(Pedig azt mondom:
Meztelen lábam tövisekbe lép!)
Higgyétek azt, hogy így imádkozom:
Áldott légy, Uram, gyönyörű az élet!
(Pedig azt mondom: meddig tart ez így még?
És gyöngeségem kínpokolban éget...)
Ha befejeztem imádságomat
Mondjátok rá, hogy – Ámen!
És ne ismerjen soha senki
És ne tudjátok: milyen vagyok én!