Halott meséink fekete kriptáján
befedett arccal, némán zokogunk:
megölte őket anyagelvűség,
hideg, nagy ősz és sötét háború,
s most elhagyottan vacog a fogunk.
Szegény magyarnak különös a sorsa:
körülölelték Páris árnyai,
kecsegtették dicső, örökös dallal,
és orvul mégis mit akartak ők? –
Álmos szívébe pengét mártani.
Megölték minden szép keleti vágyunk,
szív helyett adtak berregő motort,
mesék helyett Anatole France-regények
kijózanító, gúnyoros szelét,
mely csaknem hogy a halálba sodort.
De most elég volt! Reflektorok fénye
leálcázza az álromantikát,
Páris árnyai aludni mehetnek,
hazug lelkükkel fel nem támaszthatják
halott meséink szunnyadó hadát.
A sok sírásba fejünk is megőszült
és ősszel vágyunk Napkelet felé;
Nyugat megutált parkjai helyett
A Dzsungel álma jöjjön ébresztőnek,
Ő legyen mienk és az Istené!
Jőjjön Tagore sugaras világa,
ragyogjon a sok temető felett, –
mi régi hitünk, mi régi Hazánk
jőjjön, tanítson énekelni minket:
tűz-csókos világ, forró Napkelet!