Mitől lettél oly idegen, barátom, oly távoli és meg nem fogható, oly távoli és kísérteties? Sok-sok parányi hétköznapiságod,
dohánytól sárga ujjaid, melyek játékosan az asztalon doboltak, telt ajkaid, melyek kis félkörű homályt hagytak a pohár peremén,
nyírt bajszod, melyre tréfásan fagyott téli reggel a bolyhos zuzmara, szürke szemed kissé kunkorodó pillaszőrei, melyek huncutul
rebbentek meg a sakktábla fölött, ha rosszul léptem s egy-egy tisztemet letaroltad, jóízű kacagásod, nyujtózkodásod, kéjes ásitásod,
ezernyi apró hétköznapiságod mitől kaptak oly hallatlan tekintélyt, lenyűgöző és fenséges vonást, hogy már a puszta képzeletre is
feszes vigyázz-ban áll a lelkem és csöndben borzong és némán tiszteleg? Ó, vettem észre már hasonlatos átváltozást közönséges, szelíd
tárgyakon is: a kerti asztalon, a kéményen, a házunk födelén, a fákon és a nyári bokrokon és mindenféle egyéb dolgokon.
Nappal, mikor napfényben fürdenek, a megszokott, józan világitás világában, oly meghitt ismerősök, mosolygósak és engedelmesek,
unalmasak és alázatosak, mint a napok egyforma, szürke rendje, a szorzótábla száraz logikája, a reggel, délelőtt és délután.
Ám éjenként, ha nedves suhogással a reszkető, hideg, ezüstfehér holdfény esőzik rájuk: növekednek, növekednek és egyre növekednek,
valamely ismeretlen őserő költözködik beléjük, imbolyognak hallgatagon, puhán, rejtelmesen, titokzatos, ember-nem-járt világnak
megfoghatatlan törvénye szerint. S égigérő kísértet lesz a fákból, egymással suttogó és egyetértő szellemlények a fürtös orgonákból,
a háztető félelmek tánchelye, a kémény furcsán fölfelé mutat valami láthatatlan nagy titokra, figyelmeztetve s hallgatásra intve
s ha elhaladsz az asztal és a szék mellett, vigyázva, lopva visszanézel: nem indul-e utánad nesztelen, gonosz szándékkal – s csend van, iszonyú,
dermedt és őrjítő csend mindenütt és jól tudod, hogy titkot rejtegetnek minden tárgyak és minden létezők s a holdfényben mindennek titka van
és mind tudják az egymás titkait, csak te nem érted, te nem értheted ó, lelkem, aki lassan elhaladsz e reszkető és zajtalan világ
idegen, szörnyű fensége előtt, feszes léptekkel, félig eszelősen és jobbra-balra némán tisztelegsz. Ottkünn fehéren tűz, ragyog a hold,
tárt ablakomon át szobámba lát; míg én – az élet és a nap fia, – ülök meg-megreccsenő bútorok közt és homlokomat símogatva tízszer,
húszszor is elismétlem csöndesen, roppant csöndesen, hitetlenkedőn és mosolyogva ezt az egyszerű kis mondatot, hogy: – Meghaltál, bizony,
egy éve már, hogy meghaltál, barátom.
Cookies on Poetry Cove