Felhőkkel kevert terhes ég
Borul koszorús szép fejükre
És bennük élnek a mesék.
Nincsen éjük,
Mikor ne álmodnának
S a koronás nagy fáknak
Ne lenne mondanivalójuk.
Megyek feléjük!
Aki megáll a völgyben alattuk
És fölkiált nekik, –
Meghullatják fehér szirommal,
Peregő, halk őszi levéllel,
Végtelen álmok sóhajával,
S lassan-lassan betemetik.
Üdvözletet viszek nekik!
Itt nincs puha párna,
Itt annyi a baj,
Annyi a jaj,
Annyi a lárma –
Elmegyek. Várnak a hegyek.
Ormuk beillik felénk ölelő
Integető száz mese karnak – –
Már este van – –
Jönnek a hegyek, hangtalan –
Jönnek, lopóznak – lábujjheggyel – –
És lassan, puhán betakarnak...