Lassan száll az esti ének,
mintha az esti szél sírása volna –
Alkony-biborban lassú ütemére
méltóságosan hömpölyög a Volga.
Partján szomorú, öreg muzsikok
álmodoznak a ködlő messzeségbe:
Nagy-nagy elfojtott, igaz orosz álmok
könnyezik némán: béke, béke, béke...
Én csak álmomban járok arra,
Vágyódva, gyakran, mindennap talán,
s megsimítom a parti, csonka fákat:
– Innen sóhajtott haza az apám...
Álmos fehér Szibériában
pihézve hull a hó;
s a szánkó vágtat
és égre tör száz víg hahó-hahó!
Messzire utazom.
Az utak mentén rongyolt,
didergő, sápadt gyermekek
(Apám ilyenkor mindig haza gondolt...)
Különös, hosszú Verne-utazás,
talán hat éve már.
A hó halkan szitálgat
és nyomunkban üvöltve
farkascsorda jár.
Megálljatok! –
Hahó! –
Leborulok az útnak peremére:
Ne menjünk tovább, szent itt ez a hely;
itt hullott el az apám vére!
Itt megpihenni jó.
A farkasok megállnak,
a szél is elhal
s pihézve, halkan, halkan hull a hó.