Most egyedül vagy, oly magányban,
amilyennek a békés szív örül.
A nyári kert tömör pompája
madárfüttyös nagy csönddel vesz körül.
Most, most elkezdhetsz énekelni
mély férfihangon, öblösen,
zenghetsz: mily szomorú a teljesültség,
zenghetsz: ennyi volt összesen?
Zenghetsz, mélyhúru férfiének,
fogytán az ifjuság fehér kalácsa
zughatsz, gordonka zsongó idege,
bughatsz, magányos, fájó, tiszta brácsa!
Ne bánd, ha hangod félrecsusszan,
ha elbicsakló és rekedt,
nem fülek hallják, szegfükelyhek isszák
az izzófényü éneket.
Úgy hagytad el az ifjuságot,
mint aki hörgő hófuvásu, téli
estén párás szobát hagy el
s hogy még marasztják, titkon azt reméli,
de mind hallgatnak, senki sem szól,
szél fú be az ajtóközön,
ő lassan indul, keze a kilincsen
és visszanéz és elköszön.
Úgy hagyott el az ifjuság,
mint a holtak. Bizony, holtak szokása
habfátyollal takarni el
arcukat, hogy többé senki se lássa.
Utoljára még megölelnéd,
de karodat lágyan lefejtik
és ellopják és kiviszik a holtat
és énekelve földbe rejtik.