Rád mosolyogtam,
s azon te szörnyen, ujjongva örültél,
pedig őrültebb voltam az őrültnél.
A sírás fojtott
és megmarkolta szívemet a bánat
és azt se tudtam: honnan, mire támad?
De mosolyogtam.
Tán nagyobbat is tettem volna érted,
mert lelkemben egy régi kép kísértett,
tavaszi szentkép:
az égnek arcán tavaszi mosolygás
cseresznye-fáról tarka virágontás,
csupa arany-fény!
Kacagó szívem tobzódott a kincsen,
míg a magasban zokogott az Isten!