Mirtha

Vén, szürke holló mondta el nekem, gubbaszkodó a temető falán és elámulva, emlékezve csüngtem rikácsoló, vert, szomorú szaván,

de nem tudtam meg tőle soha többet: igaz volt talán, mese volt talán... Fekete fátylat szőtt a csendes éj és lassan, lassan a világra fonta:

a zsongó város lüktető zenéje, könnyverejtékes, elfásító gondja álomba halkult szépen, csöndesen – s a lélekharang szólt csak csengve-bongva.

– Mirtha! – susogta halkan a zenész, elhalón a szép, messze, szent nevet – oly távol élsz és bizton vigalomban és dalos ajkad százakra nevet; –

most, hogy utolsó nagy utamra szállok, most megbocsátod ezt a levelet... Az ágyam felett rovott feszület függ, a nyűvött padlón nem hevernek szmirnák,

minden szavamtól elfullad a mellem – nehezen szólok... barátaim írják... Koldus-muzsikus, haldokló zenész a lelkében most átöleli Mirthát!

Nézd, Mirtha, most már úgyis egyre megy, most feltárhatom már Neked, amit úgy rejtegettem, mint lopott gyémántot, hajdan fiatal lelkem titkait:

sóvárgó vágyra mint sebez az élet és lemondani mily lassan tanit. Öt éve egyszer... bűvhangod varázsát csillogtattad a színpadesti fényben.

Akkor láttalak, hallottalak, Mirtha, de Veled soha, soha sem beszéltem, csak névtelenül járt Veled örökkön életes álmom, álmodozó éltem.

Nem kísértett azóta álmaidban feléd nyújtott bús-remegésű kéz? Két szenvedélyes, lázas tüzű szem, mely perzselőn a Te szemedbe néz?

Ugye soha sem jutott az eszedbe, hogy így szeret egy fakó kis zenész? Nekem élet volt ez a szerelem: mint szikla, melynek felfakad patakja

bűvös erejű csodatett nyomán, mely vesszejével végigsuhint rajta, olyan lett akkor aztán lelkem is és kibuggyanó dal lett a patakja.

Azóta egy csak sóvárgó nagy álmom, Mirthám, szerelmem, vágyam, mindenem: hogy csillártalan estébe olvadva egyik dalomat Te zengd el nekem,

hogy fürödjem a hangod mámorába és az a nap a halálom legyen. És íme, most, mint annyinak a földön, ennek az igaz álomnak is vége...

A szívem, mintha mindig jobban fagyna, az agyam, mintha mindig jobban égne és legutolsó, kérő rögeszmémet vadul, könyörgőn sikoltom az égre:

Gyere ki, Édes, gyere ki síromhoz (nyirkos temetőn szürke kicsi domb) s dalold el ott a végső dalomat!... Megteszed, ugye, ugye... ugye, mondd –

és elsiratsz és csöndesen engesztelsz: szeretett, szép volt, jó volt és bolond! És Isten veled, szomorú szerelmem! Majd találkozunk... egyszer, meleg nyáron...

csillagvirágos, égi nagy mezőn hóliliomos angyal lesz a párom... ott is Te leszel... Vége a levélnek... meghalok, megyek – csak a papot várom...

...Fekete fátylat szőtt a csöndes éj és lassan, lassan a világra fonta: egy emberélet lüktető zenéje, könnyverejtékes, elsorvasztó gondja

álomba halkult szépen, csöndesen – s a lélekharang szólt csak kongva, kongva. Ugyanaz éjen dalra készült Mirtha. Ilyen szép nem is volt talán soha még:

mint mikor felhőt tereget magára a csillagtüzes éjszakai ég, nagypillás szemét árnyékosra húnyta, hogy meg ne lássák: könnylávában ég.

Sötét hajában jázminkoszorú volt, (ott megpihent, az élet habjain túl) cseresznye-ajka meg-megremegett, mint kinek lelkén mérhetetlen kín dúl

és lázba gyötri királynői testét és tűzhányóként most kitörni indul. Csak most érezte először, nagyon, hogy fáj így lenni, lelki-egyedül –

hogy nem igaz a szerenádok hangja, mely éjenként álomba hegedül: azokban csak a felkorbácsolt vágyak fojtott-erejű szenvedélye ül.

Ki nem mondhatón vágyott valakit, aki a fejét a vállára hajtja, akihez minden vágy-gondolatával, dalos lelkével szeretve tapadna:

valaki élőt, akit megölelne, valaki holtat, akit megsiratna. Valami édes, gyönyörű emléket, kicsit könnyezőt, kicsit szomorút,

amit egymásnak két szerető lélek összesimuló melegsége súg – valamit a jövőben, vagy a múltban, ami erős és szép és nem hazug.

Szegény szép Mirtha homlokát lehajtva, azon az éjen így készül a dalra, sok ezer ember babonázására, mámorba-fúló, gazdag diadalra,

s a nézőtéren kirobbant a taps és bíborfényben kigyúlt a rivalda. Mirtha kilépett – igézőn mosolygott – termete – karcsú, istennői, szűz, –

csudás-fehéren, némán kimagaslott – várt, míg a szeme mindent csendbe űz, aztán megcsendült ajakán az ének, heves, francia, vad provanszi tűz:

Künt dalra patakzik a messze világ, víg madarak friss kórusa zeng – hej, bennem is éled, lüktet az élet, jövő szerelemnek fénye dereng.

Dalolva lejtek az Élet háza előtt; nem látogatom soha én a zord temetőt,

a bús temetőt. Jöjj, édesem, erre, dőlj a karomba, csókold, csókold az ajkamat, így – füledbe kiáltom: sohse halunk meg,

nem győz a Halál, hiába irígy! Dalolva lejtek az Élet háza előtt: nem látogatom soha én

a zord – a zord – Megakadt... Torkán elfulladt a szó... dermedten meredt csak maga elébe... Vetített árnyékként, iszonyúra nőtten,

felrémlett neki valakinek képe: szemrehányással, szívbemarkolón nézett, csak nézett, nézett a szemébe... Sohase látta... ködhalvány kísértet...

csak percig tartott... elfagyott a hang... Lélekzet-fojtott, feszült hallgatók közt fekete szárnyú döbbenet suhant, s az izzó csendbe, ájult dermedetbe

bekondult, jajdult a – halálharang. Három nap múlva sötét szobájában nem ismert többé önmagára Mirtha. ...Levelet kapott – küldönc adta kézhez...

most arra gondolt mindig, aki írta; igézet alatt százszor átbetűzte és meleg könnyel százszor telesírta. Jégcsapos halk éj merengett magában,

havat szórva el annyi néma bún, Mirtha nem látta, hogy a tűzhelyén vöröslő parázs hamvadásba húny. Igézet alatt... halotthalványan

kitántorgott a vasrácsos kapun... Vén, szürke holló mondta el nekem, gubbaszkodó a temető falán és elámulva, emlékezve csüngtem

rikácsoló, vert, szomorú szaván, de nem tudtam meg tőle soha többet: igaz volt talán, mese volt talán... Fehér hófátylat szőtt a csöndes éj

és lassan, lassan a világra fonta: a zsongó város riadt zsivajgása, könnyverejtékes, elfásító gondja álomba halkult szépen, csöndesen –

és fehér lett a temető porondja. Ezeregy éjben soha ilyen tájat: fehér-bóbitás ezernyi keresztet, fellegek mögött megsejdülő holdfényt,

mely éjenként a szíveinkben reszket... ...Sötétlő árnyék, temető-bokor rejtelmes-búsan néha zúgni kezdett. Van-e aki a borzadalmas éjben,

a temetőben nem retteg Halált? – S a halott lelkek szomorú kérdése váratlan-gyorsan válaszra talált. Mert a dermesztő, hideg párázatban

valaki lassan jött, valaki járt. Szél megtépázta... fagy megdidergette... élő volt tán, vagy kísérteni szép holt? Nesztelenül járt, mint a hópihék,

ruhája habos, fehérszínű prém volt. (Vagy felgomolygó, ködös felhőfoszlány, mit szellemekre bocsát le az égbolt.) És akkor némán egy sírnál megállt,

régtől elhervadt jázmin-koszorún leverte vastag rétegét a hónak és egy reszkető, végtelen borún merengő szép dalt kezdett énekelni,

élesen, tisztán, sajgón, szomorún. A dal zúgott, mint kristályos harang, lecsapódva a nagy havas palástra, végigsiklott és zengett és magát

a fekete, zord fenyők közé ásta és távol hegyek szava volt a visszhang és a halottak csöndes zokogása. A dal zúgott és felkelt valaki,

temető mélyén megnyílott a sír és úgy szólt ki bús, felébredt halottja, mint bűbájt szerzett, zöldszemű fakír, lidérces fények lángoltak körülte...

De hallatszott, hogy fuldokolva sír. Zúgott az ének, aztán egyre halkult, olyan volt, mint egy temetési, ó dal. A hold közelebb ment az éneklőhöz,

mintha figyelné: csakugyan valót hall? – Aztán hirtelen átkarolta őt s lezárta ajkát véghetetlen csókkal. Iszonyú vihar rázta meg a földet,

a dal helyébe felbődült a szél, zúgva, hörögve, sivítva, sikoltva, – kit útjába elfog, jaj annak, ha él! – és rázta, tépte, cibálta a fákat

és dőlt a hó, mint ősszel a levél. Metsző hidegben, zúgó szél szavára végigrendült a sok ezernyi béna kereszt, fejfa és szörnyű táncba fogtak,

messzi tornyok is hajladoztak néha, azután csend lett, iszonyatos csend, mindent-nyűgöző, véghetetlen, néma. Szürkés lilába folyt reggeli fénysáv

derengett fel az égbolton haránt – – Lágyan ölelő, havas, puha párnán, mit éjji vihar a sírdombra hányt vendéget látott reggel a sírásó:

zárt szemmel, halva találta a lányt... Vén, szürke holló mondta el nekem, gubbaszkodó a temető falán és elámulva, emlékezve csüngtem

rikácsoló, vert, szomorú szaván, de nem tudtam meg tőle soha többet: igaz volt talán, mese volt talán...