Mindig messzebbről hallatszik a hangom,
különös, szomorú, távoli világból,
s közibénk lomhul nehéz sűrű fátyol.
Valamikor még bőgve harsonáztam,
idegizgatón dugult fületekbe, –
most álmosodom, szelídülök egyre.
Talán autóval futok tőletek
országomba, mely messzire eső
és ablakomon dobol az eső.
Mire harsonás hangom odaér:
zümmögő áldás, duruzsoló átok – –
Hallga csak, csitt, csitt,
már nem is halljátok.