Az ember mindig egyedül van.
Ha a bíbor nap vére rája loccsan
magános szent. Táborhegyen,
ha tülekedik torz tumultusokban,
ha dobogóról lobogón szaval,
ha néma, mint egy ódon ravatal,
ha országúton botorkálva ázik,
ha társaságban nevet, zongorázik,
ha jóbarátok fogják a kezét,
ha levelet kap, éjjeli zenét,
ha vad csókokban megvonaglik vágyón... –
– a bölcsőben és a halálos ágyon:
Az ember mindig egyedül van.