Most már igazán mindent megpróbáltam,
fáradt vagyok és nem megy tovább.
Hatalmas Szépség-tömbök görögnek át
a lelkemen a reggel frissharmatú mosakodásában,
fényesen, csillagszórósan, tűzijátékosan hömpölyögnek.
Utánuk rohanok, alájuk fekszem, tépem, cibálom őket
s ha végül verejtékesen tenyerembe nézek,
amelybe bele akartam szorítani
mind a fénycsodákat:
csak vér, sajgó sebek
s hozzátapadva pár parányi porszem.
Aztán gyönyörű fellegeket, buborék-városokat
akarok fújni szivárványos költemény-párákból,
ahogyan Ő teszi, a Titokzatos.
De ha tele lélekből fújok,
szemdagadásig, érelpattanásig,
ha minden vér az arcomba szökken
és nyomorult tüdőm fújtatva és sípolva
torkomba buggyan,
akkor sem tudom belelehelni a Szépet
félszavamba se, –
a Szépet, amely pedig van valahol,
talán a mellemben, talán nagyon messze.
Hát most már fáradt vagyok,
izzadt, reszkető,
kétségbeesetten szomorú.
Leroskadok. Vérző tenyerembe rejtem
eltorzult arcomat.
S fent az égbolton vonalak sejdülnek,
szem, száj, fül, orr, gigászi arc
és csöndes gúnnyal mosolyog.