A csillagok fent néha nagy-vidámak
és néha szívbe-tépő szomorúk
de mindíg, mindíg, mindíg nagyon szépek!
A csillagok a felhők szeretői,
s azok reájok feketén borulnak,
s irígyen rejtik földi szem elől.
A csillagoknak nagyon jó szívük van
és simító fényt táncoltatnak végig
az élet tarka álom-szőnyegén.
A csillagok mind dáriusi dúsak,
s pazarul dobják a tömérdek kincset
patakok, folyók, tengerek színére.
A kis csillagok iszonyúan bölcsek
és csöndes éjek bársony sátorában
föléd hajolva, titkokat susognak.
A csillagoknak kéklő szemök is van
és olyan édes, hívó, nagy csalással
tudnak a földre letekinteni vélök –
A csillagok az örök eszményképek
kik sóvár vágyra csókolnak fel mindent,
s az embereket kéjbe kápráztatják.
Ezer éjszakán, ezerszer zokogjuk,
hogy a csillagok nagyon messze vannak,
s a csillagokat nem lehet megfogni.