Mikor messzire mégy

Mikor messzire mégy és árvult lelkem egyedül marad ujjadon viselsz egy szívemre-hurkolt, láthatatlan selyem-fonalat.

Vékony-vékony fonál, mint őszi bánat vízcsepp fonala, mely vesszőzi a kertet, vagy zápor után szivárvány-sugárnak

biztató igéje: Ne félj, hogy minden, minden olyan vert lett, szürke, borús tájon kisüt majd a nap –

aki egyedül van, nem lesz mindig így: egyszer váratlanul tüzes csókot kap!... Csókot, mely édes, végtelen, örök! – –

...S ha csak megreszket az ujjad, megrándul a finom kis fonál a szívem: a furcsa, színes üvegcsengő, kalapál, kalapál, kalapál.

Zengő muzsikájára az egész világ rózsaszirmot hint el és virágok közt táncolok ujjongva, én az új, ifjú szerelem-bolondja,

s a szívem, szívem csörög és csilingel: Szürke, borús tájra kisütött a nap – Aki egyedül van, nem lesz mindig így –

egyszer, váratlanul tüzes csókot kap, csókot, mely hosszú, végtelen örök!... A vékony fonál meg-megrándul

s a szívem kacag, csilingel, csörög.