Mert már megint jönnek azok a fellegek,
megint eső lesz.
Megint sár lesz és ólmos ködburok
a lélek körül.
Éjszaka megint fennülhetek ébren,
hallgatni, amint a végnélküli eső
paskolja a falakat és zubognak a csatornák.
Megint, megint és már nem is remélem,
hogy vége lesz.
Valahová el akartam utazni tegnap,
egy kis felfrissült lélekremegésre,
Nápolyba, vagy nem tudom hová,
ahová egy életben csak egyszer megy vonat.
Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken,
sokszor csak pillanatokon múlik
az ilyesmi, a napsütés,
a jólszületés, az igazi élet,
minden.
Nem találom a lelkemet sehol.
Aztán már meg is jött a köd,
már megeredt a gyűlölt permeteg.
Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót,
behúnyom a szememet.
...Magam előtt látom egy távoli vonat
motollázó sok kerekét,
hallom élettel-teli, ütemes zakatáját
s a mozdonnyal szembegurul a sínen
egy forrón felkelő,
óriási Nap...