Gyönyörű kert volt.
Madár dalárda énekelt a fákon
És szűzkelyhű virágok
Öntözték szerte bűvillatukat!...
Színpompa, fény,
Aranyos, forró napsütés!...
Olyan volt minden, mint egy édes álom
Csak én, csak én, a bús, elégedetlen
A fáradt-lelkű, örök-mohó vándor
(Ki mindig keres és sosem talál)
Csak én, csak én járkáltam
lehajtott fővel, egyedül
A kert ösvényein.
– Szegény Midas király!
És észrevettem egy virágot
És úgy éreztem: ezt kutattam,
Mióta békén odahagytam
És ez a szál virág,
Ez a szál liliom-virág
Kísértett engem álmaimban is! – –
– És küszködve bár önmagammal,
De odaléptem és letéptem –
És akkor láttam, hogy – hamis!
Szirmai mind arannyá merevültek,
Hideg, vigyorgó, villogó arannyá,
Mit lelkem úgy utál;
Illata, bája eltünt,
S én megdöbbenve hajítottam el...
– Szegény Midas király!