A kályha mélyén halkan sír a tűz.
Odakünt mindent tejszín köd palástol,
csak havas tetők kontúrja borong –
Fel-felkiáltok a csodálkozástól:
Micsoda köd!
Micsoda köd!
Magam felejtve könyvet betűzök,
mert ilyenkor fáj legjobban az élet:
torkomat néma sírás fojtogatja
és nyomott lelkem messze-messze téved:
Micsoda köd!
Micsoda köd!
Szívemet lassan facsarja a csend,
a fejem is fáj, – nem bírom sokáig –
végigsimítom és félreteszem
az öreg Ibsen bús tragédiáit:
Micsoda köd!
Micsoda köd!
...Ne tátongjatok sötét szakadékok,
ez a bús fátyol az örök telé,
bújjatok össze zord, fekete varjak,
s úgy károgjátok magatok elé:
Micsoda köd!
Micsoda köd!
Csöndes álmosság... Be jó, Istenem...
A sötét falra rávetül az álom.
Skandináv mesék peregnek a filmen,
mert álmaimban is meg-megcsodálom:
Micsoda köd!
Micsoda köd!