Jövünk. Csend van, és kéz a kézben
puhán, szomorún, melegen.
Jövünk, mert itt most vár a szükség
és nem vagyunk még elegen,
mert parancsolt a messze Hang,
melytől a Föld is fázva retten –
Jövünk szomorún, vágyak nélkül:
mi ketten,
mi ketten.
Azután halkan dalba kezdünk,
(én a tercen és Te a prímen!)
s előttünk a fák meghajolnak
s dalunk sebekre drága írt ken –
A hegyek zúgva visszhangozzák
– nem szólt nekik még senki szebben –
s tovább megyünk és zengve zengünk:
mi ketten,
mi ketten.
Dalunkban furcsa messzeségek,
ködös, különös, új világ:
vágyatlan vágyak, sötét fények
és mégis minden összevág.
Komoran keresztet vetünk,
ha könny csillog a bús szemekben
s tovább megyünk és zengve zengünk:
mi ketten,
mi ketten.
...Ha kileheltünk minden himnuszt,
s elharcoltuk az élet harcát,
összeborulunk s megcsókoljuk
egymás halovány, hideg arcát
és jelszavunkon elborongva:
nem aratok, mit nem vetettem! –
visszafelé indulunk némán:
mi ketten,
mi ketten.