Fehér ezüstfolyó suhan.
Partján sejtelmesek a fák,
habjai közt örökké tart az álom
és babonásan, ezüstösen suhan.
Itt építettem házikót magamnak
ködöt rezgető, hihetetlen martján
s igézve számolom minden este
holdfényes életem napjait.
Csak egyszer merülök meg a folyóban.
Meghal mezítlen testem lángolása
s aki helyettem újra partra száll:
fenséges, komor ezüstszobor.