Suttog a kert,
agyunkban zenélnek a gondolatok,
szíved is vert, –
különben hallgatagon
ülünk a deszkapadon.
Szép fának üdv,
sóhaj a lombtalannak –
Míg ülünk s meg-megborzadunk,
hogy hátha ránk zuhannak,
belénk kövülve érezzük át
az egész metafizikát.
Égő vércseppem valahány
zajongva mondja:
“Talány az élet,
talány a lány.”
S piros szikráit hasztalanul ontja...
Aztán ránk hull a vén csendfának
legillatosabb, legnehezebb lombja.