A bolondos lovag
megállt alant
és felnézett a várra
a vár egy ablakára
és ujjai közt megpendült a lant.
Dalolt sok gyönyörű
boldog mesét
egy malomról, mely őröl
s egy legényről, ki várta kedvesét.
Még sok-sok egyebet
dalolt-dalolt
és mint azelőtt régen
csillagvirágos égen
elkalandozva bolyongott a Hold.
A fekete lovag
csak állt, csak állt
és felnézett a várra
a várnak ablakára,
s kereső szeme senkit sem talált.
Akkor eldobta mind
a vágyakat
s a lantot: legyen néma! –
s a bolondos poéta
sírni kezdett a csöndes vár alatt.